Miért olyan nehéz ismét boldognak lenni egy nehéz időszak után?

Amikor valami rossz dolog történik velünk, azt kívánjuk, bárcsak vége lenne már a negatív érzéseknek, és mennyire boldogok lehetnénk ismét, ha megszűnnének a problémáink. És egy belső erő által valóban képesek vagyunk kimászni a gödörből, de ekkor még nem gondoljuk, hogy a neheze még hátra van. Ugyanis nem a gödörből kell kimásznunk, hogy ismét boldogok lehessünk, hanem fel is kell állnunk onnan, bíznunk kell ismét az életben, a környezetünkben, a szeretteinkben, és mernünk kell ráfeküdni azokra a hullámokra, melyet úgy hívnak, hogy sors. És ez sokszor nem könnyű.

Mondják, hogy aki egyszer megégette magát, nem megy a tűz közelébe. Azonban az életünk során nem egy olyan helyzetet élünk meg, ahol érzelmileg sérülünk, mégis tovább kell lépnünk, és bíznunk kell abban, hogy legközelebb majd jobban jövünk ki a dologból.

Újra bízni valakiben:

Talán mindenkinek ismerős lehet, hogy mikor túl van egy nehéz időszakon, már nem egyszerű ugyanolyan naivitással fogadni az életet, mint korábban. Például egy fájdalmas válást vagy szakítást követően úgy érezhetjük egy idő után, hogy lelkileg rendeződtünk, azonban akkor lehetünk ebben csak biztosak, ha képesek vagyunk az elvesztett ősbizalom traumatizáló hatását követően ismét megbízni egy emberben. Mert ahhoz, hogy maradéktalanul átadjuk magunkat a boldogságnak, nem elég új kapcsolatot létesíteni, hanem teljesen el kell engednünk a régi kapcsolat okozta sérüléseket. Ezek pedig általában akkor kerülnek fókuszba, amikor az új párral ahhoz hasonló élethelyzetekbe kerülünk, amelyek korábban, az előző társnál neuralgikus pontnak bizonyultak. Amikor úgy érezzük, hogy ok nélkül leszünk feszültek, türelmetlenek, féltékenyek, érdemes kicsit leülni, és végigpásztázni az életünk során, lelkünkön keletkezett sebeket, hogy megtudjuk, mindegyik be van-e gyógyulva eléggé ahhoz, hogy ne sajogjon, ha megnyomják, mint fájó pontunkat.

Felállni esés után, majd újra elkezdeni elölről:

Ha megfigyeljük a járni tanuló kisgyerekeket, feltűnhet, hogy a folyamat újabb és újabb eséssel zárul. Rendszerint visszacsücsülnek a fenekükre, néha meg is ütik magukat, de mintha csak egy belső program vezérelné őket, mindig felállnak és elkezdik újra a legelején. Mi hajtja őket, ami miatt még egy kicsi sem döntött úgy, hogy inkább járás helyett marad a mászásnál egy életre? A kíváncsiság? A töretlen hit? A kudarc ismeretlensége? Gyerekként tiszta lappal indulunk, és nagyon sok érzelmet a fejlődésünk által tapasztalunk meg. Ilyen a kudarc is. Ha például családos, dolgozó emberként jövünk rá, hogy a munkánk csak kiégést hozott, az pont olyan, mint mikor a baba a fenekére ül. Két lehetősége van: a földön marad, és hagyja, hogy kiégjen teljesen, vagy feláll, és a küzdés hatására egyszer bizonyosan továbbáll. Ilyen élethelyzetben érdemes visszanyúlni ahhoz a mindig bennünk élő, kicsi gyermekhez, aki képes elhinni, hogy az életben nincs olyan, hogy hátra, csak előre létezik. Még akkor is, ha néha le kell hozzá ülni, néha meg kell ütni magunkat, de a végső cél a kiegyensúlyozott, boldog élet, amiért tenni kell.

Újra hinni az életben:

A negatív életesemények után nem könnyű ismét hinni abban, hogy egyszer rendben lesznek a dolgok. Egy komolyabb betegség például olyan váratlan villámcsapásként képes érni az embert, hogy onnantól kezdve nehéz bízni a jobb, hirtelen rossz hírektől mentes életben. Ilyenkor azt gondolhatnánk, hogy az aggodalom már örökké része lesz az életünknek. Azonban fontos tudatosítanunk magunkban, hogy önmagában a félelem nem változtat életünk alakulásán. Így két út van a továbbiakban: rettegéssel vagy anélkül töltjük el a jövőt. Könnyű azt mondani, hogy ne félj, és annál nehezebb úgy is tenni. Azonban ha megtanuljuk élvezni az aznapot, és elfogadni életünket olyannak, amilyen, váratlan szépségeket tapasztalhatunk meg. Az árnyékként leselkedő aggódás megmételyezi azokat az örömforrásokat, amelyek egyébként erőt adnának a mindennapokban. Azonban ha a jelenben élünk, kizárólag az adott pillanatra koncentrálunk, nem pedig a jövőn kattogva rágjuk a körmeinket, képesek lehetünk elfogadni az élettől eleinte az apró, majd lépésenként mindig egyre nagyobb örömöket is félelem nélkül.

Ki az árnyékból:

Talán sokan érezhették már azt, hogy egy taruma után azért sem képesek elfogadni ismét a boldogságot, mert attól tartanak, hogy egy újabb rossz dolog még jobban összetörné őket. Olyan ez, mintha az utcán mindig az árnyékos oldalon állnánk, mert bár hívogat a meleg, simogató napfény, attól tartunk, hogy ha ismét kimerészkedünk, és elkezdjük élvezni az életet, talán egyszer, ha megint jön egy csapás, akkor újra vissza kell állni majd a hideg, sötét, gondokkal teli és reménytelen állapotba, amit már annyira jól ismerünk. Ezért sokan döntenek úgy, hogy nem kockáztatnak, és maradnak az árnyékos oldalon, ahol legalább nem éri őket csalódás. De megéri vajon nem kockáztatni, mikor pár lépésre vannak tőlünk a lelkünket melengető, jó dolgok?

Akármilyen nehéz, szívet és lelket megviselő időszakból is tartunk kifelé, a legnagyobb ajándék, amit megérdemlünk, és amit megadhatunk magunknak az az, hogy ismét élvezni, és szeretni kezdjük az életünk napos oldalát. Ez nem megy egycsapásra, sőt, sokszor rengeteg időre van szükség, de ha ez lebeg a szemünk előtt, máris tettünk egy lépést előre.

Szélsőséges félelem a jó hírektől - eufóbia

Mindez csak egy érdekesség, azonban jól mutatja, milyen erősen képes elkerülni az emberi elme az újabb csalódást:

Azokban alakul ki ilyen általában, akik megéltek valamilyen nagy, megrázó csalódást már az életben. Ezek az emberek attól a pillanattól kezdve, hogy egyszer összetörtek lelkileg, igyekeznek minden jó hírt távoltartani maguktól. Mosoly nélkül, de annál inkább szorongva fogadják a kellemes eseményeket, mivel állandóan attól tartanak, hogy ha megengedik maguknak az örömöt, minden rosszra fog fordulni ismét.

Összetörve, de nem megtörve:

A napokban egy érdekes, japán szokással kapcsolatos poszt került ki a 7köznapi pszichológia Facebook oldalára. A kintsugi technika a törött tárgyakban megtalált szépségről szól. Lényege az, hogy az eltört, de fontos tárgyakra nem selejtként tekintenek, amelyek a kukában végződnek, hanem a darabkákat arannyal illesztik össze, s így a sérülés által felértékelődik maga a tárgy is.

Eszembe jutott: nem így vagyunk mi, emberek is sokszor? Összetör minket az élet egy-egy csalódással, fájdalommal, rossz fordulattal, de nem feltétlenül törünk meg véglegesen. Az emberi tűrés hatalmas dolgokra képes. Még akár arra is, hogy a traumákat önmaga megerősítéseként lássa, és ne selejtes áruként tekintsen magára, hanem arannyal összeforrasztott értékként. Biztosak lehetünk abban, hogy a negatív életesemények után már sohasem lesz minden olyan, mint régen. Többek leszünk a tapasztalás által, és erősebbek leszünk a megküzdés erejének köszönhetően.

Megjelent: 7köznapi pszichológia